Kettes kolbász

Fülszöveg

A Magyar Nemzet vasárnapi számaiban – immár esztendők óta – kéthetente, ismétlődő szabályossággal találkozik az olvasó Csurka István tárcáival, melyekben a Nász és a pofon novellistája, de éppilyen joggal azt is mondhatnánk: a Házmestersirató darabírója fejti ki cseppet sem szabályos és semmiképpen sem vasárnapi malasztot árasztó megfigyeléseit, tűnődéseit embertársainak (mindannyiunknak) a hetvenes éveknek (hétköznapjainknak) és a divatos koreszméknek kisebb-nagyobb tragikomédiáiról. A pesti köznyelvi humor nyersanyagából és észjárásából bőségesen merítve beszél az emberi világ utcáin, villamoson, magánlakásokban, lóversenypályán, kávéházban, zöldségesstandok előtt és földön, vízen, levegőben megnyilatkozó – folyton jelenlevő – abszurditásairól, amit mi, olvasók, fásultságunk folytán már nem is veszünk észre, vagy azért nem mert mi magunk is nyakig benne vagyunk. Ugyanaz a hang és szemlélet jellemzi tehát ezeket a tárcákat, amelyek novelláiból és színdarabjaiból ismerünk, mert a köznapi valóság jelenségeinek a leírása közben, legyen az a hentespultokon vég nélkül kígyózó s kötetcímadó „Kettes kolbász” vagy az üvegvisszaváltás mechanizmusának életszülte groteszkje vagy a hetvenes évek uralkodó tudathasadásainak és önbecsapásainak a felsorolása és elemzése, Csurka István ugyanúgy az író-tollát használja, mint azok a nagy mesterek – Ady, Krúdy, Kosztolányi vagy Móricz – akik ezt az eredetileg tiszavirágéletű rotációs papírra nyomott műfaj munkásságukkal halhatatlanná tették.