Omega Minor

Fülszöveg

Paul Verhaeghen, az Amerikában élő flamand kognitív pszichológia-professzor író monumentális regénye, az elmúlt évtized egyik világirodalmi szenzációja, nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy „az egész huszadik századot próbálja meg egyetlen regénybe sűríteni”. A számos irodalmi díjjal kitüntetett vállalkozást, amely németül, angolul és franciául is megjelent, olyan mesterek műveihez mérik, mint Günter Grass vagy W. G. Sebald, de hasonlítják olyan, a posztmodern próza teljes fegyverzetében fellépő írókéhoz is, mint Thomas Pynchon. A történet a Harmadik Birodalom Berlinjétől az 1950-es évek harvardi értelmiségi elitjén, a Los Alamos-i sivatagon és az auschwitzi haláltáboron át az 1990-es évek újraegyesülő Németországáig ível, óriási energia röpíti epizódról epizódra, s eközben „útba ejti” a részecskefizikát, az emlékezet kultúráját, tapasztalat és identitás filozófiáját, a Manhattan-tervet, a harmincas évek filmvilágát és a huszadik század végének német skinhead-kultúráját. Ezt a hatalmas, izgalmas epizódokkal teli, nagy plaszticitással kidolgozott hálószerkezetet több szereplő története, egymáshoz való viszonya tartja össze. A Potsdamban kutató fiatal holland pszichológus, Paul Andermans 1995-ben összetűzésbe kerül a várost felforgató neonáci bandával, amely után egy berlini kórházban ápolják. Itt ismerkedik meg az Auschwitzot megjárt Jozef de Heerrel, aki rábeszéli, hogy írja meg az élettörténetét, a menekülés és árulás történetét a háború alatti Berlinben. De Heer azonban, akárcsak a regény többi alakja, nem egészen az, akinek látszik. Mint ahogy nem az Paul Goldfarb, a Nobel-díjas fizikus sem, az atombombát kifejlesztő Los Alamos-i csoport egykori tagja, aki most szintén Potsdamban van, vagy Donatella, a posztgraduális tanulmányait végző olasz fizikusnő sem, akit intim szálak fűznek Goldfarbhoz. A regényt lenyűgözően olvasmányossá teszi a szöveg nyelvi tűzijátéka, a már-már botrányos szókimondás, legyen szó szexről vagy az erőszak pornográfiájáról.