Kócsagok birodalma - A Velencei-tó állatvilága

Fülszöveg

Az évek távlatából ma már nehéz eldönteni, mikor szerettem meg a Velencei-tavat. A sok, elsősorban a tó állatvilágával kapcsolatos élmény - valami furcsa, de együtt is éppen oly szép emlékké olvad össze bennem. Hogy mikor is szerettem meg? Talán azon a rég elmúlt őszi alkonyaton, amikor mint kisfiú először álltam a dinnyési parton, és egészen elmerültem a vöröslő nyugati égbolt előtt vízre érkező libacsapatok csodás látványában. Pedig annak idején még nem tudtam teljes odaadással és osztatlan lelkesedéssel figyelni a madarak légi játékát, mert egy-egy ritkábban látható fajt bizony még könyv segítségével tudtam csak felismerni. Akkoriban még nem volt "Peterson", hogy segítsen a kíváncsi madarászpalántának. Rendszerint Lovassy Sándor "Magyarország gerinces állatai" című könyvét cipeltem magammal, és a képek nélküli szöveg alapján próbáltam a látott madarat meghatározni. Azóta szerencsére lerakódott némi tapasztalat, ebből szeretnék most egy csokorravalót átnyújtani az olvasónak.A könyvben elsősorban gerinces állatokkal, főként madarakkal foglalkozom. Nemcsak azért, mert magam is ezeket kedvelem és ismerem a legjobban, de azért is, mert az érdeklődő természetbarátok is őket veszik észre elsősorban. A rovarok, pókok csodálatos világában sokkal nehezebben ismeri ki magát az állattanban járatlan ember. De azt persze semmi sem gátolja, hogy alkalmilag megcsodáljuk őket. Egy gyönyörű pillangó, a nádszálon sütkérező szitakötő vagy az úton átigyekvő bogár látványa még akkor is élményt jelent, ha netán nem is tudjuk pontosan, milyen fajhoz tartozik. A természet nagy egészének szeretete a legfontosabb. Ha otthon érezzük magunkat a vízparton, a füzesben vagy a suttogó nádasok birodalmában, akkor egy-egy talán pontosan fel sem ismert állat problémája apró részletkérdéssé válik.Szeptemberben járunk, az időjárás kiszámíthatatlan szeszélye néha-néha már az októbert idézi elénk. Megedződött a tanítás az iskolákban, lassan színesedni kezdenek a lombok a fák ágain. Ha megerősödik a szél, egyik-másik elfáradt levél szép csendben elválik az ágtól, és kerengve, hintázva indul a föld felé. Még néhány hét és a pákozdi dombok felett vöröslő nyugati égbolt előtt ismét ott repülnek majd a magas északról érkezett vadlibák. Gágogó hangjuk végigszáll a sárguló nádszálak és a szürkén csillogó víztükör felett. Ha hírüket hallom, biztosan leutazom majd, hogy üdvözöljem őket. Újra ott állok majd a tóparton, mint annyi éven át minden ősszel, és gyönyörködöm bennük. Hallgatom csodálatos hangjukat, figyelem a vízre ereszkedő csapatokat. És közben megszűnik számomra minden egyéb, csak a tóparti alkony marad a tengernyi nagy madárral. Mert a természetes ezerarcú szépsége talán az egyetlen, amit soha meg nem unhat az ember. /A szerző/