Pesti csodabogarak

Fülszöveg

A felnőttek - ugyanúgy, mint a gyerekek - imádnak ismerős dolgokról olvasni, hallani. Sőt gyakran nagyon örülnek, ha ők maguk is bekerülnek az újságba. Hát még ha regénybe! Ráadásul egy olyan városban, ahol átláthatóak az emberi kapcsolatok, villámgyorsan terjednek a hírek kávéházról kávéházra, s onnan a családi asztalokhoz! Krúdy Gyula, Szép Ernő, sőt Ady, Kosztolányi és a többiek budapesti írásaiban hemzsegnek is a város közismert, jellegzetes figurái. Ha szerencsénk van, az igazi nevüket is megtudhatjuk, esetleg valakinek húsz-harminc évvel később eszébe jutott felidézni őket, felkutatni, kideríteni, mi történt velük. Ha még nagyobb szerencsénk van, interjút adtak, netán nemcsak mások írtak róluk, hanem ők maguk is, másokról vagy magukról... A kötet lapjain hat különös sorsú ember lép elő a száz évvel ezelőtti város mélyrétegeiből, s válik Krúdy-mellékalakból főszereplővé. "A nemzet funerátora" - egy vén vándorszínész, aki olyasvalami volt a nagy dísztemetéseken, mint a vőfély a lagziban -; "Pest Rózsája", akinek ágyában a walesi herceg nem, de Apponyi Albert sűrűn megfordult; egy kelekótya vándorpoéta, aki színes papírlapokon árusított "megrovási kalandok" formájában adott hangot állandó nemtetszésének; egy cilinderben és reverendában cikázó, leszbikus lapszerkesztőnő; egy rikkancs-költő, aki Adyra akart hasonlítani, s végül egy irodalmi kurva, aki folyékony latinsággal rémisztgette a lumpoló jogászifjakat. Életútjukat követve benézhetünk szállodákba és lebujokba, szalonokba és kuplerájokba, tárgyalótermekbe és az első magyar színész-menházba; találkozunk "igazi hírességekkel"; beleolvashatunk régi újságokba, levelekbe és a csodabogarak saját írásaiba; felvillan a pesti ős-mozi néhány filmkockája, és Toldi Miklós lelép a múzeumkerti Arany János-szobor talapzatáról. Az olvasó ízelítőt kap abból is, milyen izgalmas kaland, mulatságos játék a sárgult várostörténeti dokumentumok kutatása. A könyvtár, a levéltár, a fényképtár nem poros szentély, hanem titkokkal teli vadon, aminthogy a szerző saját magát sem a tudomány fennkölt papnőjének, hanem rezgő orrcimpájú, jókedvű vadászebnek tekinti...