Zene mint párbeszéd

Fülszöveg

Bár a historikus előadóművészet gyökerei az 1950-es évekre nyúlnak vissza, az általa felvetett problémát - azt a kérdést, hogy mi legyen a zenei interpretáció hitelességének mércéje - továbbra is, sőt újból időszerűvé teszi a komolyzene ezredvégi periferizálódása. Ebben a felvetésben talán épp ez az előadói stílus az egész európai zenekultúra felélesztésének egyetlen lehetséges útja. Magyarországon, ahol csupán az 1980-as években kezdtek érdeklődni e mozgalom iránt, a historikus zenélés továbbra is élesen megosztja a zeneéletet. Bár az egyik alapítójának tartott és pápájának kikiáltott Nikolaus Harnoncourt azóta modern szimfonikus együttesek világsztárja lett, zenei és írásos megnyilvánulásai továbbra is őrzik különállásukat, és továbbra sem nélkülözik a botrány auráját. A karmestert nálunk a 2001-es újévi koncert óta a laikusok is megismerhették. Harnoncourt velős és tárgyilagos stílusa védjegyévé vált az egész historikus mozgalomnak. Első könyve, A beszédszerű zene 1988-ban jelent meg magyarul, és igen nagy port kavart. A jelen kötet írásai közül néhány általános kérdéseket érint, közérthetően ábrázol zenetörténeti fordulópontokat, valamint a zenei interpretáció alapkérdéseit taglalja. Az előbbieket követő tíz, konkrét művekhez kötődő írás a mester saját lemezeihez készült kísérőszöveg - az új európai zenekultúra pilléreit alkotó három komponista: Monteverdi, Bach és Mozart műveiről. A szöveg nem a tudományos ezotéria, hanem a legjobb értelemben vett ismeretterjesztés szolgálatában áll, és képes összhangba hozni akár új kutatási eredményeket is a közérthetőség követelményeivel. A tárgyalt művek között szerepel - többek között - az Orfeo, a Poppea megkoronázása, a János- és a Máté-passió, a Brandenburgi versenyek, valamint Mozart Requiemje.