A Moszkát család

Fülszöveg

Ha azt hallja az ember, hogy Singer, először a varrógépre gondol. Sokáig így voltam ezzel én is, hiszen gyermekkoromban majd mindennap nagymamám gépének monoton kattogása ringatott álomba. Már egyetemista voltam, amikor a „másik” Singerrel megismerkedtem: Géher István műfordítói szemináriumán elsőként választottam egy Singer-regényrészletet. Bölcsészberkekben szokatlanul nagy érdeklődés kísérte a fordítás vitáját: egyrészt a szerző akkoriban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, másrészt addig megjelent két kisregényén kívül a hivatalos csatornákon keresztül vajmi kevés szivárgott be róla, és kíváncsiságunk nem állt meg a kultúrpolitika határainál. Keveset tudtunk róla, de azt mindannyian éreztük, sejtettük, hogy ennek az írónak „Isten archívumában”, a literatúra címkével ellátott bugyorban kijár egy komoly és bőséges fejezet. Azóta tizenöt év telt el. Szinte nem volt olyan esztendő, hogy ne jelent volna meg könyvben vagy folyóiratban egy Singer-regény, -novella, -interjú, önéletrajzi írás. Úgy hunyt el, hogy szinte észre sem vettük – a művei annyira eggyé váltak vele, hogy sohasem firtattuk, mit, mikor írt, milyen korszakai voltak. Mert ő maga egy korszak, és minden műve egyetlen nagy téma egyszerre profán és rituális körüljárása: a vágyak és bűnök kanyargós ösvényein járva az üdvözülés útját kereső zsidó ember golgotája. Az ő meséi olyanok, mint gyermekkorom otthoni varrógépe – csak nem álomba, hanem valóságba ringatnak. És ezt kipróbáltan hatásos. A Moszkát család a klasszikus értelemben vett családregények közé tartozik: éppúgy többtételes sorsszimfónia, mint a Thibault, a Forsyte, az Artamonov, a Glembay, a Kárpáthy és még sok más család nemzedékeken átívelő, tért ölelő, hatalmas, hosszú történetfolyamai. A különbség csupán annyi, hogy mi – az utókor – a könyv elolvasása nélkül is tudjuk: az írói szándéktól függetlenül a történelem milyen sorsot szánt a varsói Moszkátoknak és az egész kelet-európai zsidóságnak. A század eleji boldog békeidőktől a varsói gettó felállításáig zuhanó csaknem fél évszázad történelmének féregmozgása ritmizálja a könyv hőseinek és áldozatainak életét. Rabbik és vándorpróféták, csalók és megcsalatottak, szeretők és szerelmesek menetelnek énekelve, sírva, imádkozva és szitkozódva a számukra rendelt úton. Sokan vannak, és nagyon ismerősek. Mintha csak innen a sarokról indultak volna el. Sokan voltak, és messzire mentek. De Singer azért nagy krónikás, mert egyetlen tőmondattal képes elénkbe hozni, elevenné varázsolni egy folklórrá illant világ minden ízét, különlegességét és relikviáit. Úgy vezet minket az egyszerre gyarló és fenséges emberi lélek labirintjában, hogy észre sem vesszük, már milyen régóta ott vagyunk, és örömest időznénk még tovább. A Moszkátok többnyire konflissal mentek át a Visztulán. A fordítónak két évig tartott az átkelés. A túloldalon, reméli, sokan várják. (Turczi István, fordító)