Télemakhosz falun

Fülszöveg

„Városi ember vagyok. A szabad természet ölén feszengek, sutának, feleslegesnek érzem magam. Házakra van szükségem, utcarajzra, emberekre, ivók félhomályra, gázlámpák pisla fényére a sétányon, ahová a szerelmespárok járnak. Ez mindig így volt. Idegen tájak, a legfenségesebbek is, menekülésre késztettek. A városban fellélegzem, a természetben fuldoklom. Pedig, mióta végképp benőtt a fejem lágya, tudom: jellememet, szellememet nem a város formálta, hanem apám szülőfaluja. Blarenben ismertem meg a világot és az embereket, nem a városban. Gyermekkoromban testetlen árnyként suhant el előttem a sok névtelen városlakó. Még iskolatársaimat sem éreztem igazán valóságosnak: félig- meddig idegen voltam az ő világában, és ők mit sem tudtak az enyémről, Blarenről, vakációim paradicsomárról, családom szülőföldjéről. Egész ifjúságom várakozásban telt el, lestem a hazautazás pillanatát, a nyári szünidő hosszú hónapjait, melyeket Blarenben töltöttem el. Igazi hazám és közém állt az iskola, a szülői ház. Mert Blaren volt az én pátriám, Blaren és lakói: rokonaink, barátaink, ismerőseink.” Ezekkel a mondatokkal kezdi századvégi kamaszkor regényét Marnix Gijsen, a kitűnő belgiumi flamand író, akit ezzel az 1948-ban megjelent művével mutatunk be a magyar olvasóközönségnek. A kamaszodó kisfiút idéző Télemakhoszban átszínezi a személyes emlék melegsége: a hajdani barátság, a valamikori jól nevelt kisfiú csodáló, értetlen tisztelete és szeretete a falusi nagybácsik, ismerős nénik és bácsik iránt, akik – többnyire öntudatlanul – addig nem is sejtett titkokat tártak fel előtte, akiktől az élet dolgait tanulta, akikben először találkozott a szerelemmel, a halállal, de akik a felnőtt szemével nézve bizony éppoly gyarlók, mint minden ember. Az a Télemakhosz írójának élményeinek friss, gyermeki hitelét ötvözi a felnőtt, kicsit kiábrándult férfi szelíd, néha érzelmessé oldódó iróniájával.REGÉNY