Michael Ende, Momo és a mesehallgatás ereje
Augusztus 28-án múlt 24 éve, hogy nincs velünk. Nekem nagyon hiányzik a tudat, hogy valahol rólunk gondolkodik. Hogy reménykedik bennünk. Hiszen minden történetében ezt csinálta. Reménykedett a jobb részben, hogy képesek leszünk meghallgatni egymást. Meghallani a másik - önmagában teljes - világát. A másik Végtelen történetét, hiszen tart, hiszen meséli. Hiszen halljuk. Nagyon sok kincsét dédelgetem - ha egyet kellene választani, én mégis Momo meséjét hallanám, újra, meg újra...Momo kicsi, sovány, talán nyolc, talán tizenkét éves - egy ősidőkből itt maradt romos amfiteátrumban lakik a város szélén, a szegény emberek egykori színházában, a ma is szegény környéken - ahol szegény emberek élnek, akik ismerik az életet. Momo ki tudja, honnan jött, ki fia borja (talán: migráns!), dugták már be otthonba, de megszökött a rácsok közül, az igazságtalanságból - talán ezen a szegény környéken megtapadhat. Hiszen az embere