Arany János: Mindvégig - Letészem a lantot
Gyakran kapom magam azon, hogy Arany Jánossal nem a felnőtt önmagam azonosul, ha olvasom, hanem a gyerek, aki voltam. Ez amolyan világnézeti kérdés volt nálunk, kölök koromban: Karcsi cimborám volt Petőfi, a hevület, a lángolás, a futótűz – és én Arany, a higgadt mérték, józanság alól felparázsló fénylés. A dolog persze így valójában nem igaz, se ránk, se Petőfire és Aranyra – de a későn érő, önmagát pályája folyamán verseiben is szoros gyeplőn tartó költőt valóban kölyök koromban szerettem meg. A napokban ünnepeljük a születésnapját - ez most egy megkésett köszöntés a szeretett költőnek. Mégpedig összehasonlító verselemzéssel... tudom, hogy a "költő ezt gondolta, azt gondolta..." buta tanárszlogenjére maga Arany így válaszolt: Gondolta a fene! De itt azt is szeretném nektek bebizonyítani, lehet ezt másképp; érthetően, szerethetően is csinálni. Arany öregségére gyönyörű virágzást produ